és vége

Gondoltam legyen egy kicsit drámai is, meg ha valaki megnézi az első bejegyzést, akkor rájön, hogy így egy szép és elegáns keretbe foglalom, sőt szerkesztem a blogot.

Úgy értékeltem, hogy három és fél év alatt, bár nem írtam sokat és jót, vagy sok jót, mégis maga az a dolog, hogy írtam segített sok mindent helyretenni magamban és már sokkal komolyabban és tisztábban tudok gondolkodni. Mint mikor az ember felkel reggel és kérdeznek tőle valamit és nem tud rá válaszolni, mert még az álommanók ott portyáznak a szempilláin. És mivel a blog címe matin, ami franciául annyit tesz reggel, joggal megállapíthatjuk, zsenialitásom pompásan egészíti ki újdeákos (ez is milyen fifikás) műveltségem.

Nem arról van szó, hogy kinőttem volna a blogolásból, vagy hogy minden problémám megoldódott és boldogan élem a vidám kis életem. Egyszerűen csak ez a blog eddig tart. Már egy ideje úgy éreztem, hogy amit írni szeretnék az nem fér ide és nem jó ide.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet, továbbra is elérhető vagyok és a blogtalira is fogok majd menni.

Üdv,
Ádám

Nyálbuborékokat fújok a számmal és mezítláb ülök az ágyon. Mostanában ropogtatom az ujjaimat, régebben sose kellett, de mintha most görcsben lennének. Kicsit beizzadt a nyakam a sálam alá, ezért fordítottam egyet rajta. Nem olyan, mint az Időnyerő, nem vitt vissza semmiben. Különben is, oda ki akar menni?

Ma volt alkalmam egyébként e--

--n ettem egy levest. Tettem bele paprikát, de nem csípett. Egy bögrényi levest egyébként. Furcsa ez az 'egy' dolog.

Egész nap az ágyamon ültem és vártam, hogy belém csapjon egy villám, elüssön egy busz vagy még mi történhet ilyenkor. Mivel nem volt semmi és a levegő is megállt unalmában, főztem vacsorát. Fino--

--

Pedig már lassan két hete összegyűjtöttem és sorba raktam a szavakat. Itt tárolom őket a nyelvem alatt, már csak ki kellene nyitnom a számat és elmondani őket. A szavakat. Sorban. Megint hangposta.

Lehet régen csináltam valami rosszat. De ilyen fáról letépem az almát szintű dolgot. Biztos emlékeznék rá. Az össze gyerekkori emlékem arról szól, hogy valakit halálra rémisztettem vagy felidegesítettem. Vagy arról, hogy sírok a nagymamámnak, hogy nincsenek barátaim. Ez azóta rendeződött mondjuk és nem is témába vág, csak eszembe jutott. Meg amikor megszülettem, akkor is kiestek a kerekek a kocsinkból és autómentőt kellett hívni. Ezek szerint a dolgok erőltetését a szüleimtől tanultam. Szegényeket hogy tönkreteszem.

Én megpróbálok mindent csinálni, még hozzá helyesen csinálni, de mégse sikerül. Vagy nem kellene csinálnom semmit, vagy rosszul csinálom. Nem tudom átérezni ezt a legalább megpróbáltam dolgot, mert ha nem úgy sikerül, akkor az nem jó.

Sok vagyok és sokat akarok. Vagyis akarnék, mert addig nem jutok el, hogy ez kiderüljön, mert tudom, hogy sok lenne.

A víz tükörsima és elég magasról jövök, olyan lesz megérkezni, mintha betonra esnék. Már az agyamban előre érzem, ahogy szétszakad a bőr a koponyámon.

Most az asztalomról kellemes citromillat vágtázik felém a levegőben. Ez a mai napom fénypontja.

Odaégettem a sütit. Szomorú vagyok.

Palacsintával deklarálom ha valakit szeretek. (A fentebb említett odaégett süti nemodaégetett változata is hasonló szerepet tölt be.) Felkeltem reggel és palacsintát sütöttem neki, mert tudtam, hogy délután találkozunk. Még a rózsaszín serpenyőmben csináltam, amikor még nem tört le a füle, mint a bilié. Úgy törtem le, hogy ki akartam menni a konyhaajtón és nem sikerült. Ízlett neki a palacsinta egyébként, ha már kérdezed. Csinált neki helyet a hűtőben, de nem ette meg végül mindet, hanem maradt pár darab és azok penészesek is lettek.

A palacsinta jelenséget konvertáltam át könnyebben interpretálható levélformába. Ennyire vagyok képes

Kedvem lenne most telesírni a szobát, úszni egy kört, talán megfulladni egyszer-kétszer, aztán kinyitni az ablakot és az ajtót, felmoppolni aztán aludni. Nem vagyok most fáradt. Az igaz, hogy ma idegesebb voltam, mint szoktam lenni és ez meg is ijesztett. Főleg, hogy már egy ideje nem tört rám ez. Annak is örülök, hogy a kézfejem nem szokott kiszáradni. Talán fogytam is. Egy lassított felvételen zuhanok le egy hídról, minden fekete-fehér és Beethoven hetedik szimfóniája szól. Az embereket viszont nem látom a kötelekkel.

Fantasztikus hely lehet az űr. Nem zuhan senki, nem repül senki sehova és csend van. Ha tehetném hetente egyszer felmennék lebegni egyet a semmiben. Nézném a csillagokat és a bolygókat. Soha nem előre vagy visszafelé néznék. Nincsenek irányok, nincs rossz és jó irány, nincs idő. Nem kell akarni se semmit, mert nincs értelme. Elég létezni és nézegetni körbe-körbe. Nem kell vágyni semmire, nem kell küzdeni semmiért és semmi ellen és nincs kinek megfelelni.

Egyedül ez nyugtat meg. Hogy egyszer majd eléri a tudomány, hogy kirakjon az űrbe és ott nem kell érezni semmit. El is felejteném, mit jelent a szó és nem is zavarna. A túl sokhoz képest jobb a semmi.

Vagy nem jobb? Mivel most nem tudom milyen a semmi és ha tudnám, akkor nem érezném, hogy kellene tudom milyen a valamennyi, ezért sosem lehetne választani.

Mindegy, ez mind hülyeség.

Igazából csak félek és ezért rosszul érzem magam. A hangposta hangja az, amitől félek.